Anyák napja első pillantásra egy könnyű, örömteli ünnep. Virágok, rajzok, mosolyok, ölelések – mintha minden arról szólna, hogy megálljunk egy pillanatra, és kimondjuk azt, amit talán a hétköznapokban ritkábban teszünk meg. Mégis, ha egy kicsit mélyebbre nézünk, rájövünk, hogy ez a nap sokkal több ennél.
Miért nem semleges az, amit a gyermek néz? Van egy pont a szülőségben, amikor az ember rájön: nem csak ő hat a gyerekére. Nem csak a család, az óvoda, az iskola, a barátok. Hanem valami egészen más is. Valami, ami nem ül le velünk az
A húsvét sokszor a felnőttek fejében kezdődik el. Gondolatokban, tervekben, szervezésben. Mikor mit kell megvenni, mikor hova megyünk, hogyan fér bele minden. Van benne egy törekvés, hogy az ünnep „jó legyen”, hogy valahogy különbözzön a hétköznapoktól. Sokszor észre sem vesszük, mennyi láthatatlan feszültség épül bele
Sokszor csak annyit látunk, hogy a gyermek hirtelen „átfordul”: még az előbb nevetett, most pedig a földön van, sír, kiabál, esetleg üt vagy rúg, mi pedig ott állunk tanácstalanul, zavarban, néha dühösen, és próbáljuk kitalálni, vajon mit rontottunk el, hogyan lehetne ezt minél gyorsabban abbahagyni,
Van egy kimondatlan forgatókönyv, amelyet sokan már a várandósság alatt megkapunk. Amikor megszületik a baba, „elönt a szeretet”. Azonnal kötődünk. Boldogok vagyunk. Hálásak. Teljesek. És ha ez nem így történik, akkor biztos baj van velünk. Ez az írás azokhoz a szülőkhöz szól – anyákhoz és
Ez nem egy könnyű írás. És nem is azoknak szól, akik kész válaszokat keresnek. Hanem azoknak, akik nap mint nap érzik: a gyermekük változik, és közben ők maguk is változnak. Gyakran félelemmel, bizonytalansággal, bűntudattal a szívükben. A kamaszkor nem egy szakasz, amit „ki kell bírni”.
