„Anya, ne menj el!” Egyetlen rövid mondat, ami mögött néha sokkal több érzés van, mint amennyit egy kisgyermek még szavakba tud önteni. Szeptemberben, az óvoda- és iskolakezdés időszakában sok család számára ismerőssé válhatnak a nehéz reggelek. A gyermek kapaszkodik a szülő kezébe, sír az óvoda
A júniusi utolsó csengőszó a gyerekek számára a határtalan szabadság és a felhőtlen öröm kezdetét jelenti, a szülők többségének szívébe viszont egy aprócska, fojtogató gombócot ültet. „Hogyan fogom megoldani ezt a közel három hónapot?” – teszi fel magának a kérdést szinte minden édesanya és édesapa,
Anyák napja első pillantásra egy könnyű, örömteli ünnep. Virágok, rajzok, mosolyok, ölelések – mintha minden arról szólna, hogy megálljunk egy pillanatra, és kimondjuk azt, amit talán a hétköznapokban ritkábban teszünk meg. Mégis, ha egy kicsit mélyebbre nézünk, rájövünk, hogy ez a nap sokkal több ennél.
Miért nem semleges az, amit a gyermek néz? Van egy pont a szülőségben, amikor az ember rájön: nem csak ő hat a gyerekére. Nem csak a család, az óvoda, az iskola, a barátok. Hanem valami egészen más is. Valami, ami nem ül le velünk az
A húsvét sokszor a felnőttek fejében kezdődik el. Gondolatokban, tervekben, szervezésben. Mikor mit kell megvenni, mikor hova megyünk, hogyan fér bele minden. Van benne egy törekvés, hogy az ünnep „jó legyen”, hogy valahogy különbözzön a hétköznapoktól. Sokszor észre sem vesszük, mennyi láthatatlan feszültség épül bele
Sokszor csak annyit látunk, hogy a gyermek hirtelen „átfordul”: még az előbb nevetett, most pedig a földön van, sír, kiabál, esetleg üt vagy rúg, mi pedig ott állunk tanácstalanul, zavarban, néha dühösen, és próbáljuk kitalálni, vajon mit rontottunk el, hogyan lehetne ezt minél gyorsabban abbahagyni,
