Sokszor csak annyit látunk, hogy a gyermek hirtelen „átfordul”: még az előbb nevetett, most pedig a földön van, sír, kiabál, esetleg üt vagy rúg, mi pedig ott állunk tanácstalanul, zavarban, néha dühösen, és próbáljuk kitalálni, vajon mit rontottunk el, hogyan lehetne ezt minél gyorsabban abbahagyni,
Van egy kimondatlan forgatókönyv, amelyet sokan már a várandósság alatt megkapunk. Amikor megszületik a baba, „elönt a szeretet”. Azonnal kötődünk. Boldogok vagyunk. Hálásak. Teljesek. És ha ez nem így történik, akkor biztos baj van velünk. Ez az írás azokhoz a szülőkhöz szól – anyákhoz és
Ez nem egy könnyű írás. És nem is azoknak szól, akik kész válaszokat keresnek. Hanem azoknak, akik nap mint nap érzik: a gyermekük változik, és közben ők maguk is változnak. Gyakran félelemmel, bizonytalansággal, bűntudattal a szívükben. A kamaszkor nem egy szakasz, amit „ki kell bírni”.
A gyermek a zajban él – nem mellette A gyermek nem külön a világtól él. Ugyanabban a zajban mozog, lélegzik, alkalmazkodik, mint mi, felnőttek. Csak kevesebb tapasztalattal, kevesebb belső eszközzel, és sokkal érzékenyebb idegrendszerrel. A zaj nem csak hangos. Ott van a sűrű napirendekben, az
Amikor nem formálni, hanem érteni szeretnénk. Vannak gyerekek, akik már egészen korán megmutatják, hogy nem a megszokott ritmus szerint haladnak. Nem feltétlenül „látványosan mások”, nem mindig hangosak vagy kihívóak. Sokszor épp ellenkezőleg: csendesebbek, visszahúzódóbbak, érzékenyebbek – vagy épp túlságosan intenzívek a környezetük számára. Másképp figyelnek.
Ott ülök a gép előtt. A gyermek a másik szobában játszik. Hallom a hangját, a mozdulatait, azt is, amikor hív. Tudom, hogy nincs baj, tudom, hogy biztonságban van – mégis összerándul bennem valami. Mert most nem megyek. Nem válaszolok azonnal. Dolgozom. És miközben dolgozom, nem
